Magyarország-Szerbia 9-10 (hosszabbítás után)
Mit mondhat, írhat ilyenkor az ember fia, egy végig szurkolt és idegeskedett meccs után? Fel lehetne hozni azt, hogy most egy "építkezési" folyamat elején áll válogatottunk (szerbek is), meg, hogy sokan "szögre akasztották" nemzeti sapkájukat, stb, stb...
Nekem nagyon hiányzott a játékból Kásás Tamás játéka. Azé a játékosé, aki a legváratlanabb pillanatban képes teljesen kiszámíthatatlan húzásokra, aki mint AGY úszik a vízben igazi vezéregyéniségként. Meg Varga Tamás, az őserő, aki ha kell, a védekezése közben kifacsarja az ellenfél centerét mint egy citromot és meghatározza a védekezés stabilitását.
Tudom ilyenkor van 10 millió önjelölt szöv.kap. , elfelejtve Kemény Dénes mindenkinél sikeresebb kapitánykodását!
Nem jutottunk a négy közé. Nem igazán szoktunk ehhez, ráadásul megint a szerbek ellen...
Lassan elpárolog a felindulásból származó düh, lehűl az ember feje (az enyém is talán), de az a kis fájdalom attól a bizonyos szerb tüskétől megmarad...
Ez a baj, ha egy kis országnak, mint a miénk, van egy siker (csapat)sportága, ahol a nagy sikerekhez szoktunk. Ilyenkor egy kis kisiklás és már is jön a nemzeti gyász...Mégse kell gyászolni! Bízzunk kapitányunk szavaiban, hogy Londonra építkezik...Szép lenne négy arany zsinórban az Olimpiákon!!!
Ennek szellemében:
Végezetül pedig egy kis öröm! Mert okunk van rá, igaz nem a mai napról...
Akkor is!
Hajrá MAGYAROK!!!
2 megjegyzés:
lásd kézilabda, dán (vagy norvég) fóbia! dettó.
egyszerű lett volna a képlet: meg kellett volna nyerni a meccset, a lövéseket a kapuba, nem pedig a kapuSba vagy a kapufára lőni. ennyi.
Az igaz, hogy gólt kell lőni, de ez a fóbia kicsit más, mint a kézis csajoknál! Ők sokkal rapszódikusabbak.
Itt meg csak a szerbek...
Megjegyzés küldése