2010. január 3., vasárnap

Alkonyzóna


Lassan, lassan asszimilálódik az ember a külső viszonyokhoz. Hűvös-hideg szürkeség ül a tájon és végtelennek tűnő unalmasan fájdalmas szürkeség ül az ember lelkére. Az ünnepek (ha voltak egyáltalán) elmúltával, visszatérünk a megnehezített hétköznapi életbe. Semmi nem lett jobb, ellenben minden nehezebb, rosszabb lett, lesz. Tűréshatár közeli ez az állapot, de van akinek már túl is haladott ezen. És tűrjünk? "Okos" elvtársi vezetőink azt nyilatkozták, hogy a válságkezelő kormányzásuk 2010-re javulást hoz, hozott, míg az elemzők azt mondják, hogy most jön csak a mélypont. De ilyen pontokról már hallottunk pl. a labdarúgásunk kapcsán, ahol évtizedek óta azt szajkózzák, szajkózták, hogy ennél mélyebbre már nem lehet kerülni és mindig kiderül, hogy van azért lejjebb. De amíg a focinál dühöng az ember rajta úgy 5-10 percet, addig a hétköznapi életben folyamatosan verhetjük a fejünk a falba. Főleg, amikor január 1-én az egyik reggeli műsorban arról vitatkoznak közgazdászok és elemzők, hogy az állami kézben lévő intézmények mint egészségügy és a tömegközlekedés több formája a csőd szélőről a szakadék peremére lavírozott és a hogyan tovább már csak hogyan, mert tovább így nem lesz, akkor aztán tényleg aggódhatunk. Nem jutunk a-ból b pontba, ha csak nem saját járművel, vagy gyalog tesszük, nem jutunk el orvoshoz, kórházba ha kell, sőt, lassan korházba már azért sem , mert ha van is kórház, az csak már egy szimpla épület és nem gyógyintézmény...És akkor megjegyzik, hogy búval bélelt a magyar. Tényleg? Mire legyünk mosolygós, boldog nemzet? Talán ha a liberális oktatás okozta agylúgozás eléri végső célját és teljesen simára mosott agyú emberek zombiként kaján vigyorral az arcukon dülöngélnek majd az utcán, gondolkodásra még képes egyénekre vadászva...

Szép jövőkép. Majd azt is megmondják, hogy mire gondoljunk, ha képesek leszünk még a gondolatokra! George Orwell elégedetten csettinthetne! Hogy túl sötéten látom a jövőt? Nem, csak szürkén... 

Nincsenek megjegyzések: