Ma 0.00 órától holnap estig (hogy meddig ki tudja?) kampánycsend van megint! Hogy mit is jelent? Íme, kimásoltam:
"Kampánycsendnek Magyarországon azt az választást megelőző időszakot nevezzük, ami alatt tilos a választópolgárok választói akaratának közvetlen befolyásolása. Az 1997. évi C. törvény 41. §-a szabályozza, hogy mi alkalmas a kampánycsend közvetlen befolyásolásra. A kampánycsend gyakorlati haszna, hogy a szavazók befolyásolása ne történhessen meg közvetlenül a szavazás előtt. A rendelkezés erkölcsi szándéka, hogy amikor a választópolgár a szavazatát leadja, már biztos, korábban kialakult preferenciákkal rendelkezzen, így képviselve szavazatával egy felelős döntést. Magyarországon a kisebb kampánycsendsértéseket a helyi pártküldöttekből és jogászokból álló választási bizottságok vizsgálják ki. A bonyolultabb esteket az Országos Választási Bizottság (OVB) kezeli.
Nem minden demokráciában létezik, például az osztrák választási rendszer sem ismeri a kampánycsend fogalmát. Az új média adta lehetőségek miatt, sok olyan hang van amely kritizálja a kampánycsend intézményét. Jelenleg a hazai kampánycsendtilalom az internet szférájában gyakorlatilag értelmét vesztette.
A magyar választási rendszerben a kampánycsend a szavazást megelőző nap 0.00 órájától a szavazóhelyiségek bezárásáig tart."
És itt az utolsó bejegyzés az érdekes. Idáig mindenki (majdnem mindenki) azt hitte, gondolta, hogy a szavazás napján 19.00 óráig. Na ebből kerekedett ki a (mű)balhé. mert az OVB Mekk Mester
tudású és némelyek kinézetű tagjai sem tudtak megegyezni ebben... És minő meglepetés, a két héttel ezelőtti blamázs után, mikor a lemondásukat várta mindenki, már tegnap magas lóról, fenn hordott orral nyilatkozgattak, hibájukat nem elismerve, azt másra fogva... Vörösmarty egyik eposza jut eszembe. Zalán futása, azaz itt a futás most nem Zalán reszortja!
De szakértők zöme is megegyezik abban, hogy idejét múlt létesítmény ez. Hisz retorziója? Szinte semmi! "Kivizsgáljuk!" Hallottuk ezt párszor! A legtöbbször semmi, néha meg majd "búgyet" a balhé...Oszt ennyi!
És ha már tényleg ez van, akkor hogyan lehet, hogy a lakóhelyem környékén az összes autó szélvédőjére az ablaktörlő lapátok alá szépen behelyezve, a nemrég meg-, vagy más pártból átalakult párt szórólap szerű újságja virított reggel! Este 10h körül még sehol nem voltak! Ja, hogy éjfélig csinálták? Persze... Én meg a másik házzal szemben lakom, túl az akácsoron...
Még egy gondolat. Ez nem kimondottan a csendről, hanem a kampányról. A most leköszönő kormánypárt, vagy hozzájuk kapcsolódó társaság a héten bizonyos területeken, a nyertes pártot pocskondiázó újságot hordatott ki a Postával! Szerencsétlen levélkihordók "cumiztak" is rendesen. Amúgy ez az iromány egy napilap betétlapja... Ki fizeti ezt ki a Postának, a kihordók túlóráját emiatt ki fogja megfizetni, ha már arra van kapacitás, hogy leellenőrizzék, hogy tényleg be lettek dobva a postaládákba!?! Ja! És ezen a "terméken" egyik íráson sincs aláírás, de még szignó sem!!! Bátorságra vall! Vagy botorságra!
Mennyi Zalán (bocs Zaza) lesz ebben az országban!!!
" Vörösmarty Mihály: ZALÁN FUTÁSA - Első ének (részlet)
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sűrű fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén,
Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld les nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopiák és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl.
Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat,
Későn hangzik már; de magában hordja halálos
Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.
Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz
A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak
Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi
Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik.
Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas,
Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló:
Szüntelen a szabados vígságnak zenge zajától.
Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja,
És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak
Elrémült hölgyek, szívetlen férfiak, és a
Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek;
Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben
A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól,
Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval
A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca;
Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak
Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget;
Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak,
Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával;
Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál,
Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának
Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél.
S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik
S a kis partú Maros dagadó hullámait önti,
Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként;
Ő pedig ül komoran, s amint néz messze Sajónak
Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó
Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek:
Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve
Meg-megzördül a fegyver düh-emelte kezében:
� hálátlan! ezért engedtem bírni Sajónál,
S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt
Mindem oly készen hadi szükségére, hogy ő most
Büszke követsége küldvén mindegyre bosszantson?
Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek
Boldog előmentén, mikoron már szinte körülvesz
Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog.
A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád?
Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak.
Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte,
S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá:
Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához,
Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben,
Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát.
Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje
A csendes folyamot hullámit nyomni hadával,
Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel
Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki
Társai romlását hírűl vigye Volga vizéhez.�
Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírű Reánnak
Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt,
Késő vénséges bölcs, s biztos békekövet lett.
Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült
Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll.
Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát,
S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben:
� győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád,
Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak!
S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?�
Így szólott; de Zalán komoly intésével elűzé.
Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt
Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most
Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe,
S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett;
A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe,
Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének
A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
....
Messze terűl kiesen, s pusztán a zagyvai síkság
Napkelet, és dél tája felé; éjszakra, nyugatra
Dombordó halmok, s távolb a mátrai bércek
Hamvas felhőkként az egekhez látszanak érni.
Erre levágtatván sebesen, villogva kitüntek
Árpád, s bajnokai, s vízárként széllel elönték
A dobogó nagy tért. Árpád pedig álla magasban
Egy kis domb tetején. Vala ékes párduca vállán,
Rendítő buzogány jobbjában, s oldala mellett
Ősei harcaiból maradott nagy kardja világolt;
És könnyű süveg álla fején, s toll reszkete ormán,
Mint Ügeké, szépapjáé, nagy termete; könnyen
Mozdúl a súlyos fegyverrel; karjai, válla,
Mint a Mátratető, és bércei, izmus erősek.
Így állt meg komolyan, s végigpillanta hatalmas
Szemmel szép hadain, s intett, és nyomban elálltak
A rohanó csapatok. Valamint a csillapodó vész,
Lassú zúgással megszűnt a tábori vas-zaj.
A fegyver csillámla, de már nem csattoga többé,
S dárda, gerely, lobogó büszként emelődtek az égre.
A fejedelmi magyar még gondosan óva körülnéz,
Megtelepíti hadát, és sátort üttet az ormon.
Kél pirosan, mint a hajnal, szép sátora, fénylő
Gazdag aranyrojttal, tíz rézdárdára feszítve.
Ő pedig egy terepély bükk árnyékába kitérvén
Nézi kemény hadait, s iszonyú lelkében öröm kél,
Amint a szálló seregek csattognak előtte;
Mert ekkor száguldva hozák a harci vezérek
Bátor népeiket..."
